Kedves gyermekeim! Jézus oltalmazza leányaimat és fiaimat!
Március mindig különleges hónap, hiszen ekkor ünnepeljük Urunk születésének hírüladását (Gyümölcsoltó Boldogasszony) és Szent József ünnepét: íme, két személy, akik csodálatra méltóan hűségesek voltak Isten terveihez, akik teljes mértékben megtettek mindent, amit az Úr kért tőlük, mert képesek voltak teljes odaadással szeretni.
Idén ráadásul don Álvaro születésének századik és mennyei születésnapjának, vagyis halálának huszadik évfordulójáról is megemlékezünk. Életében igazgyöngyként csillog ez a természetfeletti és emberi erény. 28-án lesz az Atyánk papszentelésének évfordulója is, amely szintén az Istentől kapott hívásnak való tökéletes hűséget állítja elénk: egy érinthetetlen, szilárd, szűzi tisztaságú, örömteli és soha kétségbe nem vont hűséget a hithez, a tisztasághoz és az úthoz . [1] Logikus ezért, hogy – mély és hálával teli személyes lelkiismeret-vizsgálat keretében – az előttünk álló hetek során elmélkedjünk arról, hogy hogyan válaszolunk mi mindannyian az isteni hívásra, amelyet kaptunk.
Nagyböjt kezdete – amely már a küszöbön áll – arra ösztönöz, hogy határozottan járjunk ezen az úton. Olyan liturgikus időszak ez, amely ezeket az alapvető kérdéseket teszi fel nekünk: Növekszik hűségem Krisztushoz, vágyam az életszentségre? Egyre nagylelkűbben az apostolkodásnak élek a mindennapokban, a megszokott munkámban a munkatársaim körében? [2] Törekedjünk arra – most és az év többi időszakában egyaránt –, hogy erőteljesebben imádkozzunk, nagylelkűbbek legyünk az önmegtagadásban, gyakran végezzük az irgalmasság lelki és testi cselekedeteit, amelyek a hit és a szeretet által átitatott cselekedetekként ösztönzően hatnak a hűség iránti vágyunkra. Nem érzésekről van szó, hanem a szerelmes lélek válaszáról, még ha fáradtak vagyunk is vagy megérezzük szegény énünk súlyát.
Már csak néhány nap van hátra don Álvaro születésének századik évfordulójáig. Az év kezdete óta nagyon is szemünk előtt tartottuk ezt a dátumot, március 11-ét, és tekintetünket Szent Josemaría e fiának példájára szegeztük, aki fenntartások nélkül odaadta magát és csodálatra méltó módon megtestesítette az Opus Dei szellemiségét. A dekrétum, amellyel az Egyház elismeri az erényeit, úgy fogalmaz, hogy don Álvaro legjellemzőbb vonása „vitathatatlan hűsége mindenekelőtt Istenhez az Ő akaratának készséges és nagylelkű teljesítésében, hűsége az Egyházhoz és a Pápához, hűsége a papsághoz, hűsége a keresztény hivatáshoz élete minden pillanatában és minden körülménye közepette”. [3] Majd úgy fejezi be, hogy don Álvaro élete „a szeretet és a hűség példája minden keresztény számára”. [4]
Az ember hűsége szorosan összefonódik Isten hűségével, az Úr ugyanis hűséges minden szavában, és jóságos minden művében. [5] Az ószövetségi pátriárkák és igazak történetét elbeszélve a Szentírás kiemeli hitük egy lényeges vonását. Az ő hitük nemcsak úgy jelenik meg, mint út, hanem úgy is, mint építés, egy hely előkészítése, ahol az ember másokkal együtt tud lakni. (...) Ezután a hittel kapcsolatban megjelenik egy új megbízhatóság, egy új maradandóság, amelyet egyedül Isten tud ajándékozni. [6]
Don Álvaro alakja az Istenhez hűséges emberek hosszú sorába illeszkedik – Ábrahámtól és Mózestől kezdve az Újszövetség szentjeiig –, akik egész életüket a kapott küldetés megvalósításának szentelték. Semmi sem tudta eltéríteni őket még a legkisebb mértékben sem Isten akaratától: sem a külső vagy belső nehézségek, sem a szenvedések, az üldöztetések, mivel szilárdan kapaszkodtak az Úr szeretetre méltó akaratába.
Ábrahámtól azt kérik, hogy hagyatkozzon rá erre a Szóra. A hit megérti, hogy a szó, amely önmagában jelentéktelen és elröppenő dolog, ha a hűséges Isten mondja ki, mennyivel biztosabb és mennyire megtámadhatatlan lehet; olyan valóság, amely lehetővé teszi az időben zajló utunk folyamatosságát. A hit ezt a Szót úgy fogadja, mint rendíthetetlen sziklát, amelyre biztos alapokat lehet vetni. [7] És – XVI. Benedek szavaival élve – „a hosszú időn keresztül megélt hűség a szeretet neve”. [8]
Minden fontos évfordulón don Álvaro ezzel az imádsággal fordult az Úrhoz: Köszönöm, bocsáss meg, segíts jobban! Logikusan feltételezhetjük tehát, hogy ugyanígy tett volna születésének századik évfordulóján is. E szavak kiváló imádságot alkotnak, melyekkel a Szentháromsághoz fordulhatunk: megköszönhetjük a kapott ajándékokat – amelyekből olyan sok van, hogy el se tudjuk képzelni –, bocsánatot kérhetünk a hibáinkért és bűneinkért, és kérhetjük a segítségét, hogy tovább – többet és jobban – tudjunk szolgálni mint jó és hűséges szolgái.
Évekkel ezelőtt egy születésnapján don Álvaro visszatekintett az elmúlt időre. Gondolatai nekünk is segíthetnek az Istennel való párbeszédünkben, főleg amikor – bármilyen oknál fogva – a szokásosnál erőteljesebben ötlenek szemünkbe a hibáink és gyengeségeink. Ezek reménnyel töltöttek és töltenek el minket. „Ahogy gondolatban végiglapozom az életem naptárát” – mondta –, „a már a múlthoz tartozó lapokra gondolok. A múlthoz tartoznak, de nem kerültek a szemetes kosárba, mert Isten szeme előtt továbbra is jelen vannak. Mennyi ajándékot kaptam az Úrtól! Már a születésem előtt, hiszen jámbor keresztény családot adott nekem, amelyben jó nevelést kaptam. Később oly sok eseményen keresztül, amelyek az életutamat szegélyezték. Közéjük tartozik mindenekelőtt a találkozás az Atyánkkal, amely teljesen és egy szempillantás alatt megváltoztatta az életemet. És az a majdnem negyven évnyi bensőséges és állandó kapcsolat az Alapítónkkal...” [9]
Az Úr a mi lépéseinket is végtelen türelemmel követi heteken, hónapokon, éveken át, és megbocsát, segít nekünk és buzdít. Ráadásul, noha sokan nem ismertétek az Atyánkat, amíg itt élt a földön, mindannyian megismerhetitek az írásain keresztül és beszélhettek vele azon bizalmas párbeszéd révén, amelyet mindannyiótokkal folytatni akar a Mennyből. Az Opus Dei szellemiségével együtt a mi kezünkbe tette le azt a meglehetősen kézzelfogható lehetőséget, hogy szentté válhatunk, ha jól járjuk végig ezt az utat, amelyet az Úr sokaknak felkínál. Isten segítségével, Szűz Mária, Szent József, Szent Josemaría és sok, ezt az utat már végigjárt személy közbenjárásával.., póssumus , [10] mi is képesek vagyunk eljutni az út végéig.
Március 19-e, Szent József ünnepe szintén arra emlékeztet, hogy újítsuk meg odaadásunkat az Isten és a lelkek iránti szolgálatban. Az Úr öröktől fogva arra hívott minden keresztényt, hogy azonosuljunk Jézus Krisztussal. És Szűz Mária után Szent József az, aki a legjobban megfelelt e hívásnak: a hűséges és okos szolga, akit az Úr háza népe fölé rendelt . [11] Ezért ő az Egyház és az Opus Dei védőszentjeinek egyike, példakép Krisztus minden tanítványa számára.
Soha nem fáradok bele, hogy elismételjem: don Álvaro hűséges ember volt, hűséges keresztény, pap és püspök. Szent Josemaría így beszélt róla: szeretném, ha sok mindenben utánoznátok őt, de leginkább a hűségben. Hosszú hivatása alatt sok alkalma nyílt volna – emberi szempontból –, hogy mérges legyen, bosszankodjon, ne legyen hűséges, mégis mindent egyedülálló mosollyal az arcán és senkihez nem hasonlítható hűséggel viselt. Mindezt természetfeletti okoknál fogva, nem pusztán az emberi erény erejével. Nagyon jó lenne, ha ebben utánoznátok. [12]
Teljes mértékben természetfeletti jellegű fáradhatatlan kitartása a lojalitás emberi erényében gyökerezett, amelyet kiskorától fogva megtanult a családja körében és amely az évek során egyre jobban megerősödött benne. Mekkora szükségünk van erre az erényre! Sokan nem is ébrednek rá, hogy amikor hiányzik a lojalitás, lehetetlenné válik a kölcsönös bizalom és a rendezett, gyümölcsöző együttélés a társadalom keretein belül. „Legyünk hűségesek, gyermekeim! Éljük meg azt a természetfeletti hűséget, amely egyben emberi lojalitás, az érett nők és férfiak erénye, akik hátat fordítottak a gyerekes viselkedésnek és felelősségteljesen, hűségesen teljesítik felvállalt kötelezettségeiket.” [13] Lojalitás! Hűség! Egyenesség! A nagyban és a kicsiben, a kevésben és a sokban. Akarni küzdeni, noha olykor úgy tűnik, képtelenek vagyunk akarni. Ha eljön a gyengeség pillanata, tárjátok ki lelketeket és hagyjátok, hogy finoman vezessenek benneteket: ma felmászok két lépcsőfokot, holnap négyet… A következő nap talán egyet sem, mert elfogyott az erőnk. De akarunk akarni. Legalább vágyunk rá, hogy legyenek vágyaink. Gyermekeim, ez már harc. [14]
A hit által megvilágosított értelem révén irányítani, mérsékelni kell a szívet és az érzéseket. „Segíthetnek, hogy nagylelkűek legyünk Istennel” – írta don Álvaro –, „de nem szabad, hogy a hűségünk kizárólag vagy legfőként rájuk épüljön, mert ez szentimentalizmus lenne, amely a szeretet nagyon veszélyes eltorzulása. Sokan túl nagy fontosságot tulajdonítanak a kedélyállapotoknak. Gyakran támaszkodnak a szívükre és ritkán a fejükre. Ha kedvük van hozzá, ha éppen úgy érzik, lelkesedésükben bízva mindenre képesnek tartják magukat, de ha nem, lelkesedésük lelohad. Óvatosnak kell lennünk ezzel a csapdával kapcsolatban (...). Csak így ébredünk rá – a megpróbáltatás pillanataiban –, hogy a hűtlenség soha nem fakad ésszerű okból.” [15]
Don Álvaro nagyon hűséges volt az Úr hívásához. Isten kiemelkedő emberi és természetfeletti tulajdonságokkal ajándékozta meg, és ő mindezt a kapott küldetés szolgálatába állította. Jól tudjuk, hogyan válaszolt Madrid püspökének nem sokkal pappá szentelése előtt. Don Leopoldo arról beszélt neki, hogy kiemelkedő civil és tudományos végzettségével don Álvarót nagyra becsülték és sokra értékelték az egyházi körökben, ahol sok feladatot kellett elvégeznie az Atyánk megbízásából. A papszentelés után azonban – jósolta meg a püspök – sokak szemében elveszítené ezt a presztízst. Don Álvaro azt válaszolta, hogy ez nem érdekli: már mindent odaadott Istennek – a presztízsét az emberek szemében, a terveit, a szakmai lehetőségeit –, amikor igent mondott Isten hívásának, hogy az Opus Deiben törekedjen az életszentségre. Nem érdekelte az emberek véleménye, csak az a vágy, hogy szeresse Istent és teljesítse az akaratát. Szent Josemaríához hasonlóan el akart rejtőzni és eltűnni , hogy alkalmas eszköz legyen az Egyház szolgálatára.
Az Opus Dei szellemiségével való azonosulás vágya különös erővel megnyilvánult, amikor megválasztották Szent Josemaría első utódjának. Azt mondta, hogy nem Álvaro del Portillót választották meg, hanem újra az Alapítónkat, aki a Mennyből vezeti tovább a Művet. Abban, ahogy erről beszélt és eszerint cselekedett, nem látott semmi különöset vagy rendkívülit, hiszen mélyen meg volt róla győződve, hogy Isten arra választotta ki őt, hogy az Atyánk árnyéka legyen itt a földön, majd pedig az a csatorna, amelyen keresztül Isten az Opus Dei híveinek és sok más férfinak és nőnek az egész világon közvetíteni akarta kegyelmeinek jelentős részét.
Vir fidélis multum laudábitur , [16] a becsületes embert bőséges áldás kíséri. Joggal vonatkoztathatjuk a Szentírás e mondatát don Álvaróra. Ezt tette II. János Pál is abban a táviratban, amelyet 1994. március 23-án, e jó atya és pásztor halálának napján küldött nekünk. Legmélyebb együttérzéséről biztosította a Mű valamennyi hívét, egyben felidézte „az Úr iránti hálával az elhunyt papi és püspöki buzgalommal teli életét, az erősség és az isteni gondviselésbe vetett bizalom szüntelen példáját, valamint hűségét a péteri székhez és nagylelkű egyházi szolgálatát Josemaría Escrivá közeli munkatársaként és méltó utódjaként (...).” [17]
Egy másik szép évforduló, amely erre a keresztény erényre emlékeztet, az Alapítónk pappá szentelésének évfordulója a hónap végén. 1925. március 28-án az Atyánk új, szentségi módon pecsételte meg a vállalt hűséget, amelyet az isteni hivatás első előjeleinek megjelenésétől, vagyis tizenéves korától fogva ápolt. Mindig éberen és aktívan élte meg e hűséget, ezért földi élete végén biztosíthatott minket róla: Soha ne inogjatok meg! Azt mondom nektek (…), hogy isteni hivatásotok van, hogy Jézus Krisztus öröktől fogva meghívott benneteket. Nemcsak megjelölt benneteket az ujjával, hanem homlokon is csókolt. Ezért az én szememben a fejetek hajnalcsillagként ragyog. A hajnalcsillagnak is megvan a maga története… Azon nagy csillagok egyike, amelyek éjszaka fent a magasban, a kékes, sötét égen ragyognak, mint mesésen világos nagy gyémántok. Ilyen világos a ti hivatásotok: mindnyájatoké és az enyém. [18]
Imádkozzunk tovább az Egyházért és a Pápáért, különösen a lelkigyakorlata alatt. Én holnap kezdem a többnapos lelkigyakorlatomat, hogy utána részt vehessek a don Álvaro születésének századik évfordulója alkalmából szervezett konferencián, amelyre március 12. és 14. között kerül sor a Szent Kereszt Pápai Egyetemen. Ma azzal az örömmel, mint mindig, a Szent Josemaría-plébániatemplomban diakónussá szentelem a Prelatúra két aggregátusát. Kérjük az Úrtól, hogy legyenek nagyon hűségesek ehhez az új hivatáshoz, és foglaljuk bele ebbe az imánkba a világ összes szeminaristáját és papját.
Nem fejezhetem be a levelet anélkül, hogy elmondanám nektek, hogy 22-én a Sant’Eugenio-bazilikában szentmisét mutatok be don Álvaro mennyei születésnapjának évfordulója alkalmából, és ott még nagyobb egységben leszek – ha egyáltalán lehetséges – mindannyiótokkal, arra kérve az Urat, hogy segítsen teljesen hűségesnek lennünk és töltsön el minket a lelkek iránti buzgalommal, amint arra gyakran emlékeztet a Pápa. Amint mindig kérem tőletek, támogassátok imádságotokkal a szándékaimat.
Minden szeretetemmel megáldalak benneteket.
Atyátok
+ Javier
Róma, 2014. március 1.
[1] SZENT JOSEMARÍA: Levél 1931. március 24., 43
[2] SZENT JOSEMARÍA: Es Cristo que pasa (Találkozni Krisztussal) , 58
[3] SZENTTÉ AVATÁSI ÜGYEK KONGREGÁCIÓJA: Dekrétum Isten Szolgája Álvaro del Portillo erényeiről, Róma, 2012. június 28.
[4] Ugyanott [5] Zsolt 144 (145),13
[6] FERENC PÁPA: Lumen fidei kezdetű enciklika , 2013. június 29., 50
[7] Ugyanott , 10
[8] XVI. BENEDEK: Szentbeszéd Fatimában, 2010. május 12.
[9] DON ÁLVARO: Feljegyzések egy családi összejövetelről, 1991. március 11.
[10] Mt 20,22
[11] RÓMAI MISEKÖNYV: Szent József ünnepe, Kezdőének ( Lk 12,42)
[12] SZENT JOSEMARÍA: Feljegyzések egy családi összejövetelről, 1974. február 19.
[13] DON ÁLVARO: Levél, 1987. február 1. („Cartas de familia”, I. kötet, 287)
[14] SZENT JOSEMARÍA: Feljegyzések egy elmélkedésről, 1972. február („En diálogo con el Señor”, 154.o.)
[15] DON ÁLVARO: Levél , 1992. március 19., 31 („Cartas de familia”, III. kötet, 321)
[16] Péld 28,20
[17] II. JÁNOS PÁL: Távirat Msgr. Javier Echevarríának, 1994. március 23.
[18] SZENT JOSEMARÍA: Feljegyzések egy elmélkedésről, 1975. március 19. („Por las sendas de la fe”, Cristiandad kiadó, Madrid, 2013, 151.o.)
