A Prelátus 2015. szeptemberi levele

E havi levelében Msgr. Javier Echevarría a Kereszt és az öröm közötti szoros kapcsolatról ír, valamint arra kér, hogy a következő hetek során imádkozzunk még erősebben a családokért.

Kedves gyermekeim! Jézus oltalmazza leányaimat és fiaimat!

E sorokat azt követően írom nektek, hogy augusztusban a Dominikai Köztársaságban, Trinidad és Tobagóban, valamint Kolumbiában jártam, ugyanakkor még azelőtt, hogy elutaznék Torreciudadba három fiam, a Prelatúra aggregátusainak pappá szentelésére és az ugyanott megrendezésre kerülő családi napra. Először is szeretném megosztani veletek örömömet és az Úr iránti hálámat azért a sok lelki gyümölcsért, amelyet latin-amerikai utam során láthattam: sokat tanultam és mindennap megemlékeztem rólatok. Az említett országokban folyó apostoli munkát szemlélve arra gondoltam, hogy az annak a gyümölcse, ahogy Szent Josemaría a kezdetektől fogva igyekezett a háttérben maradni és elrejtőzni, ahogy szilárd hittel, folyamatosan imádkozott mindazokért, akik majd utána jönnek – értünk is. Érezhető, ahogy Szűz Mária és az Atyánk közbenjárására Isten adta és adja most is a lendületet a Mű terjedéséhez.

A Mária-év hátralévő részében forduljunk még gyakrabban Szűz Máriához. Ebben a hónapban imádkozzunk intenzívebben a családok világtalálkozójáért, amely Philadelphiában kerül megrendezésre a Pápa részvételével, valamint a szeptember 5-i torreciudadi eseményekért. Kérjük különösen szeretett don Álvarónk közbenjárását is, hiszen 15-én, a Fájdalmas Szűzanya ünnepén adunk hálát újra azért, hogy megválasztották az Atyánk utódjának. Logikus, hogy támaszkodunk az ő közbenjárására, többek között azért is, mert nagyon hatékonyan támogatta a családok körében végzett apostoli munkát.

Szeptemberben a keresztény lét két fontos elemére szeretnélek emlékeztetni benneteket, amelyek elválaszthatatlanul összekapcsolódnak, és amelyeknek személyes életünkben is mély gyökeret kell ereszteniük: a Keresztre és az örömre. Az öröm csak akkor lehet igazán mély, ha Jézusnak a Kereszten való odaadásában gyökerezik. Ezt az igazságot tárja elénk a liturgia a Szent Kereszt felmagasztalásának ünnepén, szeptember 14-én, amikor felidézi Urunk e szavainak beteljesülését: „Én pedig, ha fölmagasztalnak a földről, mindent magamhoz vonzok”.[1]

1938-ban ugyanezen az ünnepen Szent Josemaría a következőket jegyezte fel: „Lelkem mélyéből kértem az Urat, hogy adja meg nekem azt a kegyelmet, hogy felmagasztaljam a Szent Keresztet a képességeimben és az érzékeimben... Egy új életet! Egy pecsétet, amely megerősíti küldetésem valódiságát... Josemaría, a keresztre! – Majd meglátjuk, meglátjuk!”[2] Csatlakozzunk az Atyánk Istenhez intézett kéréséhez, és kérjük őszintén az Urat, hogy adja meg nekünk a kegyelmet, hogy félelem nélkül magasra emeljük a Szent Keresztet a lelkünkben és a testünkben, a képességeinkben és az érzékeinkben, mert nagyon közel lenni a Kereszthez – Krisztussal lenni a Kereszten, ahogy Szent Josemaría szokta mondani – békével és derűvel tölt el, bár az első pillanatban talán ellenállunk egy kissé. Ilyenkor segíthet, ha felidézzük az Út e pontját: „Ezt kívánod, Uram...? Én is ezt akarom!”[3]

Igyekezzünk továbbadni ezt a vágyat a szavainkkal és a tetteinkkel: szeressük az áldozatot akkor is, amikor váratlanul bukkan föl, és keressük aktívan a hétköznapok kis dolgaiban. „In laetítia, nulla dies sine cruce.” Uram, add, hogy egyetlen napunk se múljon el a Kereszt nélkül, és hogy mindig örömmel és békével fogadjuk azt.

Gondolkodjunk el azon, hogyan törekszünk rá, hogy ez a valóság áthasson minket. Azokban a pillanatokban, amikor az énünk fellázad, és szükségét látjuk, hogy megtagadjuk magunkat, örömmel megtesszük? Megértjük, hogy ez a hozzáállás – amely szükséges ahhoz, hogy a többieket szolgáljuk Isten kedvéért – az igazi szeretet biztos jele? Tisztában vagyunk azzal, hogy csak akkor lehet Jézust közelről követni, ha minden adandó alkalommal ellenállunk a kísértésnek, hogy túlságosan magunkra figyeljünk?

A Mű megszületése érdekében a Szentlélek az önmegtagadás és az engesztelés útján vezette az Atyánkat, és minket is erre akar vezetni. Ne gördítsünk akadályt ezen isteni hívások elé! Kérjük Istentől, hogy a kegyelme révén hasonlóvá váljunk a keresztre feszített Krisztushoz, hiszen ez az igazi boldogsághoz vezető út. Ezért megkérdezem tőled és magamtól is: szeretjük a Keresztet? Keressük a Keresztet a hétköznapi életünk körülményeiben? Igyekszünk táplálni a természetfeletti örömet, amikor Jézus elhalad mellettünk és egy kis lemondást kér tőlünk? Tudunk azonosulni azzal, amit a lelki életünkben, a munkánkban vagy a testvéreinkkel való kapcsolatban javasol nekünk?

Fontos, hogy ezeket a gondolatokat ne csak a személyes viselkedésünkben igyekezzünk tettekre váltani, hanem a családi életben, az aggregátusok és a szupernumeráriusok otthonaiban is, és mindenütt, ahol az életünk zajlik. A más emberekkel való együttélés sok lehetőséget kínál arra, hogy a személyiségünk és a jellemünk érdességét csiszoljuk. Nem a kis összekülönbözésekre gondolok, amelyek olykor előfordulnak – hiszen elkerülhetetlenek a szoros együttélésben –, de helyrehozhatók a bocsánatkéréssel. Azokra a mélyebb sebekre utalok, amelyek a családokban keletkezhetnek.

A Szentatya olyan veszélyre figyelmeztet minket, amely gyakran megrontja a családi légkört: „Ha ezeket a még begyógyítható sebeket elhanyagoljuk, súlyosbodnak: erőszakosságba, ellenségeskedésbe, megvetésbe torkollnak. Olyan mély szakadás jöhet létre, amely teljesen eltávolítja a férjet a feleségtől, és arra készteti őket, hogy máshol keressenek megértést, támaszt és vigaszt. Ám gyakran ezek az ún. »támaszok« nem gondolnak a család javára!”[4]

Isten kegyelmével azonban ezekre a helyzetekre rendelkezésre áll a gyógyír, amely megakadályozza, hogy azok gyógyíthatatlan sebekké váljanak. A Pápa többször is beszélt erről, három szóban összefoglalva azt: „kérlek, köszönöm, bocsáss meg”.[5]

Ha követelőzés nélkül és türelmesen kérünk valamit, és hozzátesszük, hogy „légy szíves”, akkor megelőzzük az összeütközéseket nemcsak a házastársak között, hanem a gyerekekkel és más családtagokkal is. Ahogy egy spanyol mondás tartja, „többet érsz el egy gyűszű mézzel, mint egy hordó ecettel”. Ezenkívül ne felejtsük el, hogy az életünkben mindent ingyen kaptunk: nem a mi érdemünk az életünk, sem a családunk, amelyben felnőttünk, sem a természetes adottságaink, sem a kapott természetfeletti ajándékok. Ezért hálásnak kell lennünk! Milyen könnyűvé válik a kapcsolat másokkal, amikor őszintén meg tudunk köszönni egy talán apró gesztust, amely azonban igazi szeretetet, nagylelkű szolgálatkészséget fejez ki! És amikor hibázunk – önzésből, ügyetlenségből vagy érzéketlenségből –, kérjünk gyorsan bocsánatot, ami nem megalázó, hanem éppen a lelki nagyságra vall.

Hálát adok Istennek azért, hogy a Műben ezt a szellemiséget tanultuk meg az Atyánktól. „Zsebre kell tennünk a természetünket – szokta mondani –, és Jézus iránti szeretetből mosolyognunk kell és kellemessé tenni az életet a körülöttünk élők számára.”[6] A házastársaknak pedig a következő tanácsot adta – amely más emberi kapcsolatokra is alkalmazható –: „Mivel mindannyian emberek vagyunk, néha előfordul, hogy vitatkoztok, de csak keveset. És utána mindkettőtöknek el kell ismernie, hogy ő volt a hibás, és bocsánatot kell kérnie a másiktól. Aztán megölelitek egymást, és minden megy tovább! De igyekezzetek, hogy sokáig ne veszekedjetek újra!”[7]

Visszatérek arra, amit a levél elején írtam. Hitből élő embereknek kell lennünk! Néha úgy tűnik, hogy sokan élnek elvek nélkül, és ezért meg kell tanulniuk szeretni a Keresztet, de nem szabad emiatt elcsüggednünk. Lehet, hogy egy eldugott zugban dolgozunk, vagy soha nem mozdulunk el a megszokott helyünkről, de ne felejtsük el, hogy annak az erőfeszítésnek, hogy az érzékeinkben és a képességeinkben, a lelkünkben és a testünkben felmagasztaljuk Krisztust, olyan következményei vannak, amelyekről még álmodni sem merünk. Mert Ő kelti életre a világunkat, minket használva szerény eszközként, hiszen mind azok vagyunk. Gyermekeim, vállaljuk fel ezt a feladatot! Ahogy az Atyánk mondta, itt az ideje, hogy mindennap odamenjünk a Kereszthez, és határozottan kérjük azt, amit Szent Josemaría is gyakran kért az Úrtól, amikor megcsókolta a feszületet: „Uram, szállj le a keresztről, mert itt az ideje, hogy én vegyem át a helyed.”

Bárcsak naponta sokszor eszünkbe jutna, hogy mit tenne most Jézus. Hogyan adná oda magát? Meggyőződésem, hogy ha határozottan, vidáman és örömmel vesszük fel a mi kis keresztünket – a tiédet és az enyémet –, az gyógyítani tudja a mai világ sebeit. Nincs helye a pesszimizmusnak: Krisztussal együtt éhezünk arra, hogy az Istennel való kapcsolat balzsamát elvigyük azoknak, akik távol vannak Tőle. Így hozzájárulunk ahhoz, hogy a társadalom jobbá váljon és a család intézménye újra erőre kapjon, amit nagy bizalommal kérünk a Szűzanyától, különösen szeptember 8-án, születésének ünnepén.

Minden szeretetemmel megáldalak benneteket, és arra kérlek benneteket, hogy imádkozzatok a közelgő szinódusért is!

Atyátok

+Javier

Pamplona, 2015. szeptember1.


[1] Jn 12,32.

[2] SZENT JOSEMARÍA: Apuntes íntimos, 1587 (1938. szeptember 14.); lásd A. Vázquez de Prada: El fundador del Opus Dei, II. kötet, 321. o.

[3] Út, 762.

[4] FERENC PÁPA: Általános audiencián elhangzott beszéd, 2015. június 24.

[5] FERENC PÁPA: Általános audiencián elhangzott beszéd, 2015. május 13.

[6] SZENT JOSEMARÍA: Feljegyzések egy családi összejövetelről, 1974. június 4.

[7] Ugyanott.