"Lumen Gentium" kezdetű dogmatikus konstitúció

Részlet a II. Vatikáni Zsinat Lumen Gentium kezdetű dogmatikus konstitúciójából (5. fejezet, 41. és 42. sz.), amely az életszentségre való egyetemes meghívásról szól. Ezen üzenet terjesztésén fáradozik az Opus Dei.

Az életszentség lényege mindig ugyanaz 41. A különböző életformákban és hivatásokban ugyanazt a szentséget munkálja mindenki, akiket Isten Lelke vezérel, az Atya szavának engedelmeskedve és az Atyát lélekben és igazságban imádva követik a szegény, alázatos és a keresztjét hordozó Krisztust, hogy az Ő dicsőségében is részesülhessenek. De mindegyiküknek saját adományaik és kegyelmeik szerint tétovázás nélkül kell járnia az élő hit útján, mely fölébreszti a reményt és a szeretet által tevékeny.

A legfőbb és örök papnak, lelkünk pásztorának és püspökének példája szerint elsősorban Krisztus nyája pásztorainak kell szentül és örömmel, alázatosan és bátran végezniük szolgálatukat, amit ha megtesznek, szolgálatuk számukra a megszentelés nagyszerű eszköze lesz. Akik a papi rend teljességére vannak kiválasztva, szentségi kegyelmet kapnak ahhoz, hogy imádkozva, áldozatot bemutatva, az igét hirdetve, s a püspöki gondoskodás és szolgálat minden formájával gyakorolják a lelkipásztori szeretet tökéletes hivatalát;cxxv ne féljenek akár életüket is odaadni juhaikért, és mint a nyáj mintaképei (vö. 1Pt 5,3) az Egyházat saját példájukkal is vezessék napról napra nagyobb életszentségre.

A püspökökhöz hasonlóan az áldozópapok -- akik a püspöki rend lelki koszorúját alkotják,cxxvi s Krisztus, az örök és egyetlen közvetítő által részesednek a püspöki szolgálat kegyelméből -- a feladatukban való mindennapos szolgálatukkal gyarapodjanak Isten és a felebarát szeretetében, tartsák fönn a papi közösség kötelékét, bővelkedjenek minden lelki jóban, és mindenki előtt Isten élő tanúi legyenek.cxxvii Kövessék azokat a papokat, akik a századok folyamán gyakran igénytelen és rejtett szolgálatban is az életszentség ragyogó mintaképét hagyták hátra. Az ő dicséretük ma is hangzik Isten Egyházában. A papok saját népükért és Isten egész népéért hivatalból könyörögve és bemutatván az áldozatot, megismerve, amit tesznek, és követve, amit cselekszenek,cxxviii ne riadjanak vissza az apostoli gondok, veszedelmek és viszontagságok miatt, épp ellenkezőleg, egyre emelkedjenek a szentségben, a gyakori elmélkedéssel táplálva és éltetve tevékenységüket Isten Egyházának örömére. Az áldozópapok valamennyien, s főleg azok, akiket fölszentelésük jogcímén egyházmegyés papoknak hívnak, tartsák emlékezetükben, hogy mennyire előre viszi megszentelődésüket a püspökükhöz való hűséges ragaszkodás és a vele való nagylelkű együttműködés.

A legfőbb pap küldetésének és kegyelmének sajátos módon részesei az egyházi rend alacsonyabb fokán szolgálók, elsősorban a diákonusok, akiknek mint Krisztus és az Egyház misztériumai szolgáinakcxxix minden bűnös szokástól tisztán kell őrizniük magukat, s törekedniük kell arra, hogy elnyerjék Isten tetszését és minden jót megtegyenek az emberek színe előtt (1Tim 3,8--10.12,13). A klerikusok, akiket az Úr meghívott és a maga számára elkülönített, s a pásztorok felügyelete alatt készülnek a szolgák feladataira, alakítsák elméjüket és szívüket e nagyszerű kiválasztottsághoz fáradhatatlan imádsággal, lángoló szeretettel, csak arra gondolva, ami igaz, igazságos és dicséretre méltó, s mindent az Isten dicsőségére és tiszteletére cselekedvén. Hozzájuk csatlakoznak azok az Istentől kiválasztott világi hívek, akiket a püspök hív meg, hogy teljesen az apostoli munkának szenteljék magukat, s nagyon eredményesen dolgoznak az Úr szántóföldjén.cxxx

A keresztény hitvestársaknak és szülőknek pedig a saját útjukat járva hűséges szeretettel kell egymást támogatniuk a kegyelemben életük végéig, s az Istentől szeretettel elfogadott gyermekeket a keresztény tanítással és az evangéliumi erényekkel kell betölteniük. Így adnak példát mindenkinek a fáradhatatlan és nagylelkű szeretetre, így építik a szeretetteljes testvériséget, s így lesznek tanúi és munkatársai az Anyaszentegyház termékenységének, annak a szeretetnek jeleiként és részeseiként, mellyel Krisztus szerette menyasszonyát és adta önmagát érte.cxxxi

Hasonló jó példát adnak, noha más módon az özvegyek és azok, akik nem lépnek házasságra; az Egyházban ők is nagy mértékben gyarapíthatják az életszentséget és az apostoli buzgóságot. Azok pedig, akik gyakran kemény munkát végeznek, az emberi munkával ne csak önmagukat tökéletesítsék, ne csak polgártársaikat segítsék s emeljék magasabb szintre az egész társadalmat és a teremtést, hanem tevékeny szeretettel kövessék Krisztust is -- aki saját kezével dolgozott, s az Atyával együtt most is valamennyiünk üdvösségén munkálkodik --, azáltal, hogy örvendeznek a reményben, egymás terhét hordozzák, s mindennapi munkájukkal mint apostolok is egyre magasabb életszentségre jutnak.

Különösképpen érezzék magukat egynek a világ üdvösségéért szenvedő Krisztussal azok, akiket szegénység, gyöngeség, betegség vagy bármilyen nyomorúság szorongat, vagy üldözést szenvednek az igazságért, akiket az Úr boldognak hirdetett az evangéliumban, s kiket "a minden kegyelem Istene, aki Krisztusban örök dicsőségre hívott meg minket, rövid szenvedés után maga tesz tökéletessé, erősít és szilárdít meg." (1Pt 5,10).

Tehát minden Krisztus-hívő életének állapota, feladatai és körülményei által napról napra jobban megszentelődik, ha hittel fogad el mindent a Mennyei Atya kezéből, és együttműködik az isteni akarattal, úgy, hogy a földi élet szolgálatával mindenkinek nyilvánvalóvá teszi azt a szeretetet, mellyel Isten szereti a világot.

Az életszentség útjai és eszközei

42. Istenben marad, és Isten őbenne" (1Jn 4,16). Isten pedig a szeretetét szívünkbe árasztotta a nekünk adott Szentlélek által (vö. Róm 5,5); így tehát az első és legfontosabb ajándék a szeretet, mellyel Istent mindenekfölött, a felebarátot pedig Őmiatta szeretjük. Annak érdekében, hogy a szeretet a lélekben jó magként felnövekedjen és teremjen, minden hívőnek szívesen kell hallgatnia Isten igéjét és a kegyelem segítségével meg kell tennie Isten akaratát; a szentségekben, főleg az Eucharisztiában és a szent cselekményekben gyakran részt kell vennie, imádkoznia kell és állandóan gyakorolnia kell az önmegtagadást, a hathatós felebaráti szeretetet és az erényeket. A szeretet ugyanis, mint a tökéletesség köteléke és a törvény tökéletes teljesítése (vö. Kol 3,14; Róm 13,10) uralja, eltölti lélekkel és célba viszi a megszentelődés minden eszközét.cxxxii Ezért az Isten és a felebarát iránti szeretet pecsételi meg Krisztus minden igazi tanítványát.

Mivel Jézus, az Isten Fia, azzal nyilatkoztatta ki a szeretetét, hogy életét adta értünk, senkinek sincs nagyobb szeretete annál, mint aki életét adja Érte és testvéreiért (vö. 1Jn 3,16; Jn 15,13). Már az első időktől fogva voltak -- és mindig is lesznek -- keresztények, akik arra kaptak meghívást, hogy a szeretetről ezen a legkiválóbb módon tanúskodjanak a nagy nyilvánosság, de különösképpen az üldözők előtt. A vértanúságot tehát -- mellyel a tanítvány hasonlóvá válik a Mesterhez, aki a világ üdvösségéért szabadon fogadta a halált, és a vérontásban olyan lesz, mint Ő -- az Egyház a legnagyobb ajándéknak és a szeretet legnagyobb próbájának tekinti. Keveseknek adatik meg, de mindenkinek készen kell lennie arra, hogy megvallja Krisztust az emberek előtt, s Őt az Egyház történelméből soha nem hiányzó üldözések közepette kövesse a keresztúton.

Az Egyház szentségét különleges módon elősegíti több tanács, melyeket az Úr az evangéliumban javasolt tanítványainak.cxxxiii Ezek közül kimagaslik az isteni kegyelemnek az a drága ajándéka, melyet az Atya némelyeknek megad (vö. Mt 19,11; 1Kor 7,7), tudniillik hogy szüzességben, illetve cölibátusban élve könnyebben tudják osztatlan szívvel csak Istennek szentelni magukat (vö. 1Kor 7,32--34).cxxxiv Ezt a mennyek országáért vállalt tökéletes önmegtartóztatást az Egyház mindenkor különös tiszteletben tartotta, mint a szeretet jelét és ösztökéjét, s a lelki termékenységnek egy egészen sajátságos forrását e világban.

Az Egyház gondol az Apostol intelmére is, aki szeretetre buzdítva híveit, sürgeti, hogy ugyanaz a lelkület legyen bennük, mely Krisztus Jézusban volt, aki "szolgai alakot öltött, kiüresítette magát ... engedelmes lett mindhalálig" (Fil 2,7--8), s értünk, "noha gazdag volt, szegénnyé lett" (2Kor 8,9). Mivel a tanítványoknak mindig utánozniuk kell Krisztus szeretetét és alázatosságát, és tanúságot kell tenniük róla, az Anyaszentegyház örül annak, hogy gyermekei között vannak olyan férfiak és nők, akik szorosabban követik és világosabban mutatják be az Üdvözítő önkiüresítését, Isten gyermekeinek szabadságával vállalva a szegénységet és lemondva saját akaratukról: ők ugyanis a tökéletesség dolgában Isten kedvéért a parancsolatok mértékén túl alávetik magukat egy másik embernek, hogy az engedelmes Krisztushoz hasonlóbbá váljanak.cxxxv

Így tehát minden Krisztus-hívő meghívást kap az életszentségre és saját állapotának tökéletességére, s ezeket köteles is elérni. Valamennyien ügyeljenek tehát arra, hogy jól irányítsák törekvésüket, nehogy a világ dolgainak használata és a gazdagsághoz való ragaszkodás -- mely ellenkezik az evangéliumi szegénység szellemével -- megakadályozza őket a tökéletes szeretet elérésében, miként az Apostol figyelmeztet: akik használják e világot, ne tapadjanak hozzá, mert ez a világ elmúlik (vö. 1Kor 7,31 a görögben).